Rubik gimi

Sziasztok! A Rubik gimi utolsó részét hoztam, az újév előtti utolsó pár órában, így ez a történet befejezésre került, még az óévben, ahogy megígértem. Jó olvasást hozzá! :)

80.: Tovább

A bankett után tovább folyt az élet, igaz leginkább csak az osztálycsoportban, mert mindenki elment nyaralni, vagy csak egyszerűen otthon maradt a sötét szobában és gondolkodott. Ugyan elkezdődött a nyár és ezzel együtt a jó idő is beköszöntött, de nekünk július közepéig csak az idegeskedés jutott, mert izgulhattunk, hogy bejutunk-e a kiválasztott egyetemre és szakra. Persze nagyon jól tudtuk, hogy akkor sem dől össze a világ, ha nem sikerül elsőre, mert ez nem egy olyan dolog, amit feltétlen csak az érettségi után lehet megtenni, de azért bennünk volt a para. De természetesen mindegyikünknek megvolt a b) terve is arra az esetre, ha valami nem úgy jön össze, ahogy el lett tervezve.

-          Szerintetek mi lesz? – kérdezte Bella a ponthatár kihirdetés napján, a törzshelyünkön, merthogy mi nem a pontváró bulikra mentünk, hanem a régi osztálytársaink társaságában vártuk az ítéletet

-          Szerintem mindenki bekerül a kiválasztott szakra! – válaszolt Rami teljesen higgadtan

-          Én azért izgulok! – tette hozzá mellékesen Milán

A pincérek persze folyamatosan hozták a kólákat és a narancsleveket, de szerintem nem igazán tudták összerakni, hogy mit csinál 13 ember egy laptop körül órák óta.

-          Mire vártok? – kérdezte az egyikőjük kedvesen a nagyjából ötödik kör után

-          A ponthatárokra! – válaszolt Márk, mire csak egy furcsa grimaszt kapott

-          Milyen ponthatárokra?

-     Az egyetemi felvételire. Elvileg már csak pár perc és megtudjuk, hogy kit hova vettek fel! – mocorgott Zsófi a székében

-       Az ma van? – csapott a homlokára a pincér, majd leült közénk – Turisztika szakot jelöltem be idén is, de elfelejtettem a mai napot!

-    Hát akkor neked is hajrá! – mondta Dávid mosolyogva, de látszott rajta, hogy visszatartja a nevetést, de csakis a srác reakciója miatt

Percekig csak vártunk és vártunk, a változatosság kedvéért vártunk a pontokra, majd egyszerre kezdett el csipogni 14 darab telefon.

-          FELVETTEK! – kiabáltunk egyszerre, mire mindenki ránk nézett

-          Egy körre a vendégeim vagytok! – kiabált a másik pincér

Persze nekünk előbb más dolgunk volt. Körbe kellett ölelni az egész csapatot, hiszen ez egy nagy nap volt mindannyiunk számára. Felvettek mindenki az egyetemre, ráadásul a kijelölt szakokra, és nem lett senki számára rossz élmény a várakozás sem.

-    Szóval, lesz négy szociális munkásunk, két környezetvédelmi mérnökünk, két kommunikációs szakemberünk, két tesi tanárunk, egy személyi edzőnk és egy programtervező informatikusunk és Bálint személyében lesz egy turisztikai szakemberünk! – összegezte Rami a helyzetet

-      Úgy se tudom megjegyezni, de ez tök jó! – szállt be az ünneplésbe fogadott osztálytársunk, Bálint, aki egyébként a pincér

Miután kiörültük magunkat elkezdtünk ténylegesen megünnepelni ezt a csodás hírt, de természetesen jó gyerekek módjára azonnal felhívtuk a szüleinket a rendkívüli újdonsággal.

-          Debiiiiii, annyira örülök, hogy felvettek!- visította anyu a telefonba, aminek a következtében megsüketültem a bal fülemre

-          Mindenkinek sikerült? – kérdezte a bátyám, a hangjában nem kicsi örömmel és izgatottsággal

-       Igen, mindenkit oda vettek fel, ahova elsőre szeretett volna menni. De le kell tennem, mert a többiek már hívnak.

Anyuék még elbeszélgettek volna még velem egy darabig telefonon, de most elsősorban a többiekkel kell ünnepelnem, majd otthon a családdal is koccintunk rá egyet.

Az osztállyal előzetesen úgy volt megbeszélve, hogy nem csapunk nagy ramazurit és csak egy kis szolid iszogatás lesz, amiből a valóságban nem lett semmi, mert Dávidon és Milánon kívül matt részegre itták magukat a fiúk. Persze a két srácban is volt alkohol, de közel sem annyi, mint a többiekben. Hozzájuk a végén taxit kellett hívni, mert nem akartuk, hogy egyedül menjenek haza ilyen ittas állapotban, még akkor sem, ha egyikőjük sem jött kocsival. Mi, a lányokkal közel sem ittunk annyit, mint a srácok, ezért mi még viszonylag józanon hazajutottunk, bár nem egyedül mentünk, mert Dávid és Milán egyik lányt sem hagyta egyedül hazamenni, így mindenkit egyesével hazakísértünk.

Kicsit fáj, hogy lezárul ez a korszak, de hiszem, hogy jön valami új és szebb. Lehet, hogy soha nem ismerünk meg olyan embereket, mint amilyenek az osztálytársaink voltak, de nem is kell, mert belőlük csak egy van. Ez a négy év megismételhetetlen lesz, de ez így van jól. Semmiért nem cserélném el az elmúlt időszakot, hiszen megismertem olyan embereket, akikkel nagyon jó barátságot tudtam kötni és már az első hetekben megtaláltam az igaz szerelmet, azt a fiút, akiért mindent megtennék és abban is biztos vagyok, hogy az örökkévalóságig szeretni fogom, hiszen ő életem párja, a vőlegényem, aki hamarosan a férjem lesz. És ki tudja, az is lehet, hogy a mi lányunk vagy fiunk is a Rubik Ernő Gimnáziumot választja és megtalálja élete párját, ahogy a szülei tették.

-   Vége -