78.: A bizonyítványok
Már nem kellett izgulnunk a
szóbelik miatt, csak a bizonyítványainkban szereplő jegyek miatt aggódtunk egy
kicsit, hiszen hiába érezzük mi jónak a feleletünket, ha a tanár nem gondolja
jónak, vagy esetleg az elnök lepontozza.
Mikor hazaértem a szóbeliről egyből
el kellett mesélnem mindent anyuéknak egyesével, szépen sorjában, ezért esélyem
nem volt arra, hogy kicsit átgondolhassam vagy átnézhessem, hogy mit rontottam
el esetleg. Amikor időm lett volna rá, egyszerűen elaludtam és csak reggel
keltem fel, amikor már mindegy volt, mert csak túl akartam lenni a
bizonyítványátadáson, és elmenni a srácokkal a megszokott helyünkre és a
megszokott módon megünnepelni az év végét. Csakhogy ez most nem egy egyszerű év
vége lesz, hanem a négy év lezárása és elengedése. Persze még ott lesz a
bankett és megígértük egymásnak, hogy nem fogjuk elhanyagolni a közösségünket,
de mindannyian tudjuk, hogy miképp megy ez. Először minden nap írunk egymásnak,
majd csak hetente, havonta, aztán szépen lassan elfelejtjük a másikat és csak
az osztálytalálkozókra fogunk összejönni. Talán. Vagy még ott sem. Bár remélem,
hogy ez most másképp lesz, és tényleg tartani fogjuk a kapcsolatot egymással.
-
Min gondolkodsz? – kérdezte Roland reggeli közben
- Csak az osztályunk jövőjén. Remélem tényleg megtartjuk
az ígéretünket és nem felejtjük el egymást. – mondtam őszintén, mire csak
elmosolyodott
- Én néhány régi osztálytásammal a mai napig tartom a
kapcsolatot és nem hanyagoltuk el egymást. Nem állítom, hogy mindegyikkel így
van, mert van, aki érettségi után rögtön lelépett külföldre és azóta haza se
jött, de megmaradt pár barát. Egy barátságot ápolni kell, és gondozni, nem fog
magától menni. Tudod, ha az autó elromlik, meg kell csináltatni, mert magától
nem fog megjavulni. Időt kell rá fordítani, hogy még tíz év múlva is úgy nézzen
ki, mintha most toltad volna ki a szalonból. A barátsággal is ez a helyzet.
Lehet, hogy nem fogtok mindennap találkozni és írni egymásnak, de attól még ott
lesztek a másiknak. Néha, amikor szünetetek lesz, majd összejöttök, lesznek
osztálytalálkozók és a többi. Ne kenődj el ez miatt, mert nem érdemes. – vajon mikor lett ilyen bölcs a bátyám?
-
Köszi, tényleg jól esik, amit mondasz. És remélem,
tényleg nem fogjuk elfelejteni egymást olyan gyorsan.
Mivel egész nap nem volt dolgom így
segítettem Rolandnak a kocsija szerelésében. Bár nem tudtam, hogy mit csinálok
és miért, de a bátyám pontosan tudta, hogy mit hova kell tenni, ezért csináltam,
amit mondott. Bár nem mindig jött össze és csak még nagyobb gondot okoztam neki
ezzel, mert kétszer kellett megcsinálnia olyan dolgot, ami valójában tök
egyszerű volt, de azért jól szórakoztam és ő is. Most nem akartam Milánt
áthívni, mert úgy gondoltam, hogy kevés időt töltöttem mostanában Rolanddal és
itt az ideje egy tesós napot tartani, meg hát az is benne van a dologban, hogy
nem akarok sülve - főve együtt lenne Milánnal, mert az nem vezet sehova. Nem
akarom, hogy megunjuk egymást és azt sem, hogy miattam eltávolodjon az emo
haverjaitól. Egyébként most is egy emo találkozón van Dáviddal együtt, így
Detti is a nővérével tölti a napot.
-
Amúgy neked nem kell ma suliba menned? – kérdezte
Roland két csavar meghúzása között
- Csak délután négyre kell bemenni, mert addigra
végeznek a b-sek is, így ki lesz osztva mindkét osztálynak a bizonyítvány és
nem kell kétszer iderángatni mindenkit. – mondtam a szerintem tök logikus
választ
-
Milyen iskolába jársz te? – nevetett a furcsaságon
Roland, aki nem a Rubikba járt anno, így nem igazán tudja elképzelni, hogy
milyen a 13 fős osztály
- A Rubik Ernő Gimnáziumba jártam a mai napig. –
válaszoltam teljes komolyan egy csavarhúzóval a kezemben
Persze a három óra hamar eljött,
így neki kellett állnom készülődni az utolsó Rubikos eseményre, legalább is az
utolsó formális eseményre, merthogy még vissza van a bankett, amit mi
rendeztünk.
-
Debi, kész vagy? – kérdezte Milán a szobaajtómban
állva
-
Pillanat, de gyere be! – válaszoltam miközben
feltettem egy halvány sminket
-
Nők! – dramatizált Milán, miközben beljebb jött
De sajnos nem volt időm visszavágni
neki semmivel, mert sietni kellett, ha nem akartunk elkésni a saját
bizonyítványosztásunkról. Bár a mi osztályunk híres az utolsó pillanatban
történő érkezéséről, így most sem hazudtoltuk meg magunkat. Szerencsére csak mi
voltunk ott, a b-sek csak később jönnek, mivel az osztályfőnök kérte, hogy ne
tegyenek minket egybe, mert képesek vagyunk össze veszni még az utolsó
pillanatban is.
-
Nos, kedves végzős osztály! Lezárul a négy év és ezzel
együtt a gimnáziumi tanulmányaitok, így már nincs semmi, ami a Rubik Ernő
Gimnáziumhoz köt titeket, csak a szép emlékek és barátságok. Bevallom ilyen
végzős osztályokat még nem láttam, és őszintén szólva nem is szeretnék többet.
Botrányt halmoztatok botrányra és nagyon rossz volt a viszony köztetek. De
remélem, hogy csak a szép emlékek és pillanatok maradnak meg bennetek és a
rosszul sikerült feleléseket, dolgozatokat hamar elfelejtitek. Veletek tanúi
lehettünk egy olyan szalagavatónak, amihez hasonló még nem volt a gimnázium
történetében. Bevallom, kicsit meglepődtem a történteken, mert nem voltam
felkészülve egy lánykérésre, nemhogy kettőre. És bár már akkor is mondtam, de
megismétlem önmagam és sok boldogságot kívánok mindkét párnak! Most pedig
jöjjenek a várva várt bizonyítványok, hogy mehessetek ünnepelni! – szólt
Kalocsai igazgató úr a Szózat elhangzása után
Persze nem volt sok idő a
bizonyítványok átadása, de így is örökkévalóságnak éreztük, mivel mindenki
izgult mindenkiért. A három testőrben ez úgy hangzott, hogy „egy mindenkiért,
mindenki egyért”, nos, ez nálunk is így volt.
-
Srácok, menjünk ünnepelni! – szólt Márk boldogan mikor
kimentünk az iskolából
- Így van! – helyeseltük az ötletet, mivel ez lesz az
utolsó alkalom, hogy megünnepeljük az év végét, mert ezzel az évvel együtt
véget ért az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése