Rubik gimi

68.: A szalagavató

Úristen, Úristen, Úristen és még százszor Úristen! Ez volt az életem legszebb napja!

De szépen, nyugodtan, kezdjük előről a felkeléstől kezdve egészen a mostani pillanatig.

Mivel ma nem kellett suliba menni a fodrászt pedig csak tizenegy órára kértem a sminkessel együtt, ezért ráértem lustálkodni egész nap a délelőtt folyamán. Milán sem jött át, mert ő is készült a szalagavatóra, meg valami dolga volt, amit sürgősen el kellett intéznie.

-          Anyu, szerinted nem fogom elrontani annyi ember előtt? – kérdeztem vagy századszorra, ami a bátyám idegeire ment

-          Debi, begyakoroltátok, elpróbáltátok és kis milliószor átbeszéltétek. Ha meg elrontod, akkor ez van, nem kell ráparázni ennyire. Mások is élték már túl a szalagavatót. – válaszolt unottan Roland miközben a széken ülve telefonozott

-          De akkor is. Ez egy különleges nap. – vigyorogtam a bátyámra, aki egy szemforgatással válaszolt

Fél tizenegy felé felöltöztem az egyenruhámba, majd elballagtam a kétutcányi távolságra lévő fodrászhoz, hogy valami szép hajat varázsoljon nekem, mialatt a sminkes arcot varázsol a fejemre.

-          Van valami konkrét ötleted? – kérdezték szinte egyszerre

-          Sminknek valami szolidat szeretnék, szinte természeteset, a hajamat pedig szeretném valahogy összefogni, hogy ne lógjon a szemembe és az arcomba. De ennél konkrétabbat nem tudok mondani, rátok bízom. – mondtam lelkesen a székben ülve

Mialatt dolgoztak rajtam a csajok beszélgettünk az ő nagy napjukról és arról, hogy mennyiben tért el az elképzeltektől. Elmondták, hogy ne aggódjak, semmi nem úgy fog történni, ahogy azt én eltervezem és megálmodom, mert valami mindig keresztbe húzza a számításokat. Hát, nagyon remélem, hogy most az egyszer ezt jó értelemben kell venni.

Mire kész lettem Roland már várt rám, mert megbeszéltük, hogy elvisz a próbára, ne kelljen gyalogolnom, kockáztatva, hogy szétjön a hajam.

-          Ne aggódj, minden oké lesz. – bátorított a csarnok előtt

-          Oké!

A próba nagyon jól zajlott, bár a két osztály külön - külön próbálta el a dolgokat. Nem akart egyikünk se közösködni a másikkal, csak elviseltük egymást, mert kötelező volt.

-          Végzősök, egy kis figyelmet! – kért szót Kalocsai – Nos, mivel tudjuk, hogy nincs jó viszonyban a két osztály, nem szeretnénk ha rányomná a bélyegét erre a szép napra. A menet a következő……

Mondjuk szerintem egy kicsit túldrámázza az igazgató, de az ő dolga. Nem vagyunk hülyék, nem fogjuk elrontani a saját szalagavatónkat a másik osztály miatt. 

A próba után mindenki ment a maga dolgára, mondjuk minket Dettivel a fiúk egyedül hagytak, mondván, hogy beszéljük meg a csajos dolgokat a lányokkal. Nem nagyon tudtam hova tenni ezt a dolgot, mert se Dávid se Milán nem szokott minket csak így itt hagyni. Bár megértem, hogy több hétnyi tánc után egy kicsit pasis beszélgetést akarnak és nem a mi csacsogásunkat hallgatni.

-          Nos, gyerekek, akkor gyülekezzetek és üljetek le a helyetekre. Az ABC -rend miatt kérlek úgy üljetek, ahogy meg vannak számozva a székek. Az egyes székre a névsor elsője ül, és így tovább. Amikor bemondják, hogy mi megyünk fel, akkor mindenki elindul utánam és a begyakoroltak szerint lesz minden. – sajnos ennek értelmében nem ülhettem Milán mellett

-          Akkor, hajrá! – mondta Márk, mintha egy versenyre készülnénk

Miután elfoglaltuk a helyünket a szülők is megékeztek, bár már csak az utolsó emberek, mert az elsők gyakorlatilag már a főpróbát is látták. Elkezdődött az egész műsor, ami igazából beszédekből és szónoklatokból állt, de mégsem volt olyan unalmas, mint az iskolai dolgok szoktak. Legalább is én érdeklődve figyeltem és vártam, hogy mikor mehetünk átöltözni. Miután feltűzték a kis szalagjainkat mind a tizennégyen levonultunk és mi lányok mentünk az öltözőbe, de persze így is megállítottak minket a szüleink, hogy most akarnak fényképeket, az egyenruhánkban. Mi pedig gondoltuk, előbb mehetünk öltözni, ha szépen mosolygunk a kameráknak.

-          Na, lányok, akkor felkészültetek? – kérdezte Alexa izgatottan

-          Igen, de még mindig van bennem egy kis para. – válaszoltam miközben Detti ruháját igazítottam meg

Külön megkértük az anyukáinkat, hogy ne jöjjenek be segíteni, mert kevés lesz a hely nagyon. Inkább egymást öltöztettük, így elfértünk a kis teremben és nem kellett szoroskodnunk. Türelmesen megvártuk, amíg a b-sek is lejöttek a színpadról, majd az azt követő beszédet is, és kis szünetet, amire azért volt szükség, hogy a másik osztály is át tudjon öltözni és ne az előadást zavarjuk azzal, hogy a helyünkre futunk vagy valami.

-       Hölgyeim és uraim! Kérem fogadják sok szeretettel a Rubik Ernő Gimnázium 12/a végzős osztályának szalagavató-táncát! – szólt a „műsorvezető” a mikrofonba, mire a fiúk kimentek a tánctérre, ami a hatalmas színpad volt

A zene elkezdődött a fiúk pedig várakozva néztek felénk, hiszen ők sem tudták mi vár rájuk. Utólag kiderült, hogy összeesküvés-elméleteket gyártottak és gyakorlatilag már a legborzalmasabb ruhákban képzeltek el minket, de Márk például azt gondolta, hogy fehérneműben fogunk táncolni. Viszont a reakciójuk mindent elárult. Ámulva néztek ránk, amíg kivonultunk a tánctérre és a párjainkhoz mentünk.  Direkt így volt megtervezve: hosszú intró, hogy legyen elég időnk bevonulni és fel tudjunk készülni az első lépésekre.

Nagyon élveztem az egészet. Igaz, hogy csak pár perc volt és nem több, de az a pár perc a miénk volt a színpadon, ahol mindenki minket nézett és miattunk kattogtatták a fényképezőgépeket. Egyszer rápillantottam anyuékra, akik közül szerintem csak Roland nem könnyezett egy kicsit sem. Bár szerintem ő is egy pöppet.

A legmeglepőbb dolog viszont a tánc végén jött, amikor minden fiú állva maradt, kivéve kettőt. Milánt és Dávidot. Mi Dettivel egymásra pillantottunk, mert nem értettük, hogy mi történik és mit csinál a két fiú, amikor a koreográfia szerint mindenki ugyanolyan pozícióban van a végén, csak a levonulást kezdjük egyesével. Egy pillanattal később megértettem. Amikor lenéztem Milánra egy kis gyűrűsdobozt láttam a kezében, amiből azonnal rájöttem, hogy mit szeretne, ahogy Dávid is.

-       Kedves vendégek, ma egy különleges szalagavatónak a tanúi lehettünk, amit nem mostanában fogunk elfelejteni, főleg ők négyen. Srácok, mindenki hall titeket, tegyétek fel a kérdést – még ekkor sem akartam elhinni, ami történik

Mikor lepillantottam Milánra láttam, hogy mennyire izgul és fél. Remegett a keze és a hangja is.

-          Debi, már van egy közös kis tetoválásunk, nagyon sok szép emlékünk és több, mint négy év szerelem. Debi, lennél éltem párja? -  

-          Igen! – ott, az egész iskola és közönség előtt igent mondtam az éltem szerelmének

Csak egy pillanatnyi csend következett, majd egy hatalmas taps, amit „műsorvezetőnek” kellett elhalkítania, mondván, hogy van még egy fiú, aki szerelmet szeretne vallani a barátnőjének.

-      Detti, Milán után nehéz megszólalni és igazából nem is nagyon szeretnék mást mondani, csak annyit, hogy szeretlek és veled szeretném leélni az életemet, mert nélküled elképzelhetetlen. Detti, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

-          Igen! – itt már egyikünk sem bírta könnyek nélkül

Hihetetlenül boldog voltam és Dettin is ezt láttam. Egyikünk sem sejtette, hogy erre készülnek a fiúk és arra végképp nem számítottunk, hogy a szalagavatón fogják megkérni a kezünket. Miután a többiek odajöttek gratulálni megtaláltuk anyuékat is, akik szinten gratuláltak nekünk az eljegyzéshez.

Mint kiderült a többiek mind tudtak az egészről és mindenki be volt avatva, kivéve mi ketten Dettivel. Tudták a szüleink, az osztálytársaink a programért felelősek, a tánctanár és mindenki. Annyira hihetetlen, hogy így meg volt szervezve az egész és mi még csak nem is sejtettük.

Ma este már Milán menyasszonyaként fekszem le aludni, azzal a tudattal, hogy életem szerelme velem szeretne lenni örökre.