Rubik gimi

74.: Vége

Hát ez is eljött. Vége a négy évnek. Ennyi volt. A mai napon megkaptuk a bizonyítványainkat, amelyekben annyi állt megjegyzésként: „Érettségi vizsgára bocsátható”. 

Annyira hihetetlen, hogy már több, mint négy éve kezdtük a gimnáziumot, még csak most léptük át először a kapuit és most láttuk meg először egymást. Most voltunk csak gólyatáborban. Ezen a napon pedig elballagtunk véglegesen. Már csak az érettségi köt minket a Rubikhoz. Semmi más.

-          Kész vagy? – kérdezte anyu, miközben az ünneplőmet igazgattam magamon

-          Igen, mehetünk! – mosolyogtam keserűen miközben még egyszer megnéztem magam a tükörben

Hát, nem egy leendő egyetemista köszönt vissza rám, sokkal inkább egy szomorú lány, akitől elvették a kedvenc játékát. Esetünkben a kedvenc iskoláját. Szerettem a Rubikba járni, hiszen megismertem tizenegy embert, akiknek nagyon sok mindent köszönhetek. Megismertem életem szerelmét, barátokra tettem szert és rengeteg emlékre. Hiányozni fog ez a négy év és ez a tizenhárom ember. Jobban mondva csak kilenc, mert Dettivel, Dáviddal és Milánnal együtt megyünk egyetemre, de azért az mégsem lesz olyan, mint itt volt. 

-      Debi, akkor egy órakor találkozunk a csarnok előtt. Vagy te másképp képzelted el? – szólt hozzám apu, miközben a magassarkút vettem fel

-       Nem lesz időnk. Most lesz egy utolsó osztályfőnöki, aztán onnan megyünk le az ünnepségre. Szerintem a végén találkozzunk a csarnok előtt. Jobb oldalra álljatok, úgy biztos megtalállak titeket. – mosolyogtam vissza rájuk

-          Rendben, akkor így lesz.

Ma még van egy utolsó osztályfőnöki óránk. Itt már persze semmi formális dolgot nem csinálunk, csak elbúcsúzunk egymástól és az iskolától.

Amikor az épület közelébe értem már láttam a matrózblúzos, öltönyös osztálytársaimat, akik beszélgettek a szokásunkhoz híven, kint. Ezt még egyszer meg kellett tartani.

-          Gyerekek, ideje bemenni. – mondta Dávid, az ügyeletes órafelelős

-          Ja, még két perc van vissza. – szólt bele Márk a nyakkendőjét igazgatva

Megbeszéltük a többiekkel, hogy egyrészt egy hatalmas csokrot adunk a tanár úrnak, és a tablónk mását bekeretezve, aláírva. Ezen kívül, mivel most fog megszületni a második kislánya egy babacsomagot is átadunk, így gratulálva a picihez. Az első kislányánál mégnem voltunk itt, de most mindenképpen szerettünk volna neki kedveskedni egy csomaggal, ami mindig ránk fogja emlékeztetni. Így lehet, hogy a kislány kap egy rugdalózót a mi csoportképünkkel, egy csomó kisruhát és hasznos kelléket.

-      Csakhogy itt vagytok! Már azt hittem nem jöttök! – könnyebbült meg az ofő, ahogy meglátott minket

-        Tudja, hogy nem hagyjuk itt szó nélkül! Csak szeretünk az utolsó pillanatban jönni. – nevetett Kristóf

-          Már megszoktam. Csak most ez az utolsó alkalom. És kicsit szomorú vagyok.

-          Mi is. Nem akarunk elmenni innen. – mondta Zalán miközben körbe álltuk Gergő bát

Ahogy láttam kicsit sírt is, mikor átadtuk neki az ajándékokat, de a kis rugdalózónál felnevetett, mert szerintem azt még ő se gondolta, hogy ennyire nem vagyunk normálisak.

-          Egyet meg kell ígérnie tanár úr! Ha megszületik el kell mondania nekünk! – szeretnénk neki egy videóval kedveskedni, amit majd akkor fogunk megcsinálni, amikor megszületik

-          Ti lesztek a szüleinken kívül az elsők, akik megtudják! – mondta nevetve, miközben elrakta a cuccokat

Amikor elkezdtük az osztályfőnökit nem gondoltuk, hogy a végén dőlni fogunk a nevetéstől. Azt hittük, hogy sírva megyünk a ballagásra és nagyon szomorú alkalom lesz ez a mai. De nem. Szomorkodás helyett inkább felidéztük a közös emlékeket és szép pillanatokat, főleg az osztálykirándulásokat és a közös balhékat, így talán volt olyan is, amiről csak most szerzett tudomást Gergő bá. Mondjuk, nem nagyon zavarta.

-   Gyerekek, akkor induljunk a ballagásra. Az udvarról indulunk a megbeszélt sorrendben a tornateremig. Ott leültök, végig hallgatjátok a beszédet, majd átveszitek a bizonyítvány az oklevelekkel és egyéb ajándékokkal együtt.

-          Oké!

Beálltunk a sorba és elkezdtünk levonulni az udvarra, ami legalább olyan szépen fel volt díszítve, mint a tornaterem. Mindenhol virágok és díszek.

A csarnokban már vártak minket a szüleink és a hozzátartozóink, illetve az alsóbb évesek, akik osztályonként készültek nekünk valami kis ajándékkal. Nem kell nagy dologra gondolni, valaki csokit adott, valaki szerencse karkötőket, más kis Rubik – kockákat.  

Miután elkezdődött a beszéd folyamatosan mentek a projektoron a képeink, amiket mi küldtünk be a szerkesztőknek. Nem akartunk csak a tablóinkkal készült videót, ezért inkább vicces képeket küldtünk, amik szimbolizálják az osztályunkat.

-          Kedves tizenkettedikes diákok. Kedves ballagó diákok. Eljött az a nap, amikor lezárul számotokra egy korszak és hamarosan valami újba fogtok, ami még ennél is nagyobb volumenű lesz. Kívánom nektek, hogy érjétek el azt, amit szeretnétek, valósítsátok meg az álmaitokat és terveiteket. Ezzel a mondattal pedig lezárom a tanéveteket és a gimnáziumi tanulmányaitok. Bizonyítványátadás következik. – olvasta a szövegét Kalocsai a pult mögött

Mivel csak huszonöt bizonyítványt kellett átadnia nem volt sok idő még a plusz ajándékokkal és jutalmakkal sem. A mi osztályunkból szinte mindenki kapott valamiért jutalmat, nem maradt ki senki, míg a másik osztályban talán két fiú kapott elismerést és ennyi. Ebből is látszik, hogy mi végig jobbak voltunk, mint ők. Persze nem csak tanulmányi átlag alapján lehetett kapni, hanem versenyekért is. De még így is sokkal jobban szerepeltünk, mint ők.

Az ünnepség végén pedig mindenki elindult megünnepelni családi körben is a nagy eseményt. Most pedig itthon fekszem az ágyban és azon gondolkozom, hogy innen hogyan tovább. Mert jövőhéten már érettségi.