Jégszív

Sziasztok! Hosszú kihagyás után végre meghoztam a történet első részét, amihez jó olvasást kívánok! :)

1.: A kezdet

Nem vagyok gazdag családból származó, de ettől függetlenül még igenis önálló és talpraesett nő vagyok, aki nem szorul segítségre. Csak munkára. De arra nagyon.

Történelem – angol szakos tanárira járok az egyetemen, már csak az utolsó félévem van vissza és végre pedagógus leszek. Mindig is imádtam tanulni, képezni magam, és a gyerekekkel is elég jól kijövök. Mondjuk furcsa lenne, ha nem szeretném őket, hiszen egy gimnáziumban tervezek dolgozni. Viszont addig még meg kell írnom a szakdolgozatomat, amiből igazából már nem sok hiányzik, és az államvizsgán kell átmennem. Mindig is strébernek tartottam magam, mert jók voltak az eredményeim és sokat tettem az iskoláért. Nem voltam az a tipikus plázacica vagy épp szurkolólány, inkább az irodalomklub elnöke lettem és sorra nyertem a versenyeket irodalomból és történelemből is. Ezért döntöttem úgy, hogy tanár leszek. Persze az iskolán kívül is volt életem, ugyanolyan lány voltam mint a többi, csak a nagy piálásokból és bulizásokból maradtam ki gimisként, amit nem is bánok utólag sem.  Az egyetemre is simán bekerültem, sőt ösztöndíjat kaptam, de sajnos ez már nem elég.

Egyetemistaként úgy döntöttem, hogy önálló életet kezdek, tekintve, hogy most elég messze lakom a szüleimtől. Önálló és független vagyok anyagilag is, de sajnos most elveszettem az eddigi biztos állásomat, mert felvettek helyettem valakit, aki mindig itt tud lenni. Egy kisboltban dolgoztam eladóként, de most új munka után kell néznem, amit az egyetem mellett is tudok csinálni.

-   Na, találtál már valamit? – kérdezte Skype-on keresztül anyu, aki természetesen értesült a helyzetről, így gyakorlatilag le kellett beszélnem arról, hogy pénzt küldjön

-    Nem, de keresem. Az sem baj, ha csak fél évig lesz meg, mert szeptembertől már megvan a helyem. – ecseteltem a hajamba túrva, mire anyu egy kicsit meglepődött, ugyanis nem tudott a leendő munkámról

-         Hol lesz munkád? Mit fogsz csinálni? – tette fel egyre gyorsabban a kérdéseket

-    A mostani gyakorlati helyemen meg fog üresedni a töri – angol tanári poszt, mert a két tanár nyugdíjba megy és mivel meg vannak elégedve velem felvesznek állandóra. – mosolygotam jókedvűen

Persze még sokat beszélgettem volna velük, mert tényleg ritkán találkozunk, hiszen nem engedhetem meg magamnak én sem, hogy mindig hazarepüljek és ők sem, hogy Kaliforniába utazzanak, de muszáj volt munkát keresnem, mert a hónap elején nagyon nagy bajban leszek. Egy kis bérelt lakásban élek egyedül, de nem fogom tudni kifizetni, ha nem lesz munkám. A lakásban semmi extra nincs, egy kicsi előszobából nyílik a nappali a konyhával, amivel szemben a szobám és a fürdő található Minden az én ízlésemnek megfelelően van berendezve, a tulajdonos engedte, hogy minimálisan átalakítsam, így helytakarékossá tudtam tenni. Nem túl nagy lakás, de nekem megfel, úgysem vagyok itt olyan sokat, mert a napjaim nagy részét az egyetemen töltöm. Miközben nézegettem a rosszabbnál rosszabb állás ajánlatokat megakadt a szemem egy kis hirdetésen, amit csak véletlenül láttam meg.

„ Bébiszittert keresek!

14 éves lányom mellé egy megbízható, művelt és gyerekekhez értő, lehetőleg 25 és 40 év közötti hölgyet keresek, aki naponta tud felügyelni a lányomra tanítás után.

Részletekért érdeklődjön a következő számon: 0048 25 354 – 458

Kevin King”

A King nevet hallottam már valahol. Igen, egészen biztos vagyok abban, hogy hallottam már. Mivel csak tanítás után kellene felügyelni a kamaszlányra, aki nyilván nem igényel túl nagy törődést, úgy gondoltam, hogy ez a nekem való munka, mellette még tanulni is tudok. Szinte alig gondoltam át az egészet már hívtam is a feltüntetett számot és a legnagyobb meglepetésemre még fel is vették:

-          Kevin King! – szólt a telefonba egy kemény, ugyanakkor kellemes férfihang

-     Jó napot kívánok! Lea Webster vagyok, és az állásra szeretnék jelentkezni. – szóltam a telefonba a lehető legmagabiztosabban

-       Jó napot Lea! Pontosan melyik állásra jelentkezne? – kérdezte kicsit tétovázva, mire először azt hittem, hogy hülyéskedik velem

-         A bébiszitter munkára. – mondtam kissé bizonytalanul, mert kezdtem azt hinni, hogy csak átverés az egész

-     Ohh, értem. Egyeztessünk egy időpontot és jöjjön be az irodámba az önéletrajzával együtt egy személyes elbeszélgetésre. Mikor felelne meg az időpont? – a hangja még mindig kellemes volt, ugyanakkor éreztem rajta, hogy magas beosztású ember lehet, mert tiszteletet parancsolóan beszélt

-  Nekem bármikor megfelel, kivéve a holnap délelőttöt. – válaszoltam megilletődve a gyorsaságtól

-     A holnap délután már jó lenne? Tudja, gyorsan megoldást kell találnom a lányom számára…

-      Két órától szabad vagyok! – vágtam a szavába izgatottan, még mielőtt valaki elhappolhatná előlem az állást

-      Akkor négy órára várom Önt! A cím pedig: Beverly Hills, Highway Street 8145. Kérem, pontosan érkezzen!

És már le is csapta a telefont. Jó modorú nem mondom.

Viszont örültem, hogy ilyen hamar találtam egy munkát, ahol már a következő nap megnéznek, de bevallom egy kicsit féltem is a helyzettől, mert nem tudtam, hogy hova kell mennem és mennyit kell teljesítenem. Ennek ellenére várakozással tekintettem az állásinterjúra és nem kevés izgalommal feküdtem le.

Jégszív

Sziasztok! Meghoztam az új történet bevezetőjét, amihez jó olvasást kívánok. :)

Terveim szerint ez nem lesz annyira elnyújtva, mint a Rubik gimi, sőt ennyire hosszú sem lesz. Egyelőre nagyjából 30 résszel gondolkodom, de természetesen ez még változhat mindkét irányba, így még bizonytalan a végleges részek száma. Nem akarom, hogy a végére ellaposodjon vagy befejezetlen maradjon, ezért inkább csak egy megközelítőleges hosszúságot írok. 

Na, de tényleg jó olvasást hozzá! :)

Bevezető

Vajon mihez kezd Kevin King a keménykezű, szigorú, gazdag és nem elhanyagolható módon sármos vezérigazgató, a 14 éves kamasz lányával, aki teljes mértékben önálló szeretne lenni, és élvezni a barátokkal eltöltött időt, nem mellesleg a lehető legtöbb borsot az apja orra alá törni. Hát persze, hogy bébiszittert vesz fel lánya mellé.

Lea Webster egy olyan lány, aki imádja a gyerekeket, imádja a szép ruhákat és mindent, ami csajszis. Lea egyetemista, az utolsó évét kezdte meg, így már csak egy szakdolgozat és egy fontos vizsga választja el attól, hogy tanár legyen. A bökkenő csak az, hogy Lea nem is gazdag, és nem is egy elesett lány, aki hagyja, hogy szülei fizessék az egyetemet, így két választása maradt: abbahagyja az egyetemet és valami munka után néz, vagy az iskola mellett kezd el dolgozni, ami valljuk be nem könnyű, főleg ha meg akarja őrizni kitűnő eredményét. De Leát nem olyan fából faragták, hogy abbahagyja azt, amit még nem fejezett be. Mindig eléri a célját és túl is teljesíti magát.

Hogy hogyan keresztezik egymás útjait? Kiderül a történetből.

Rubik gimi - Gondolatok

Sziasztok! Befejeződött a Rubik gimi című történet, pont így év végére. Mivel nagyon hosszú történet volt - mid időtartamban, mind részek számában, ezért úgy gondoltam, hogy megérdemel néhány gondolatot, mielőtt végleg elengedem, és valami újba kezdek. 

Amikor elkezdtem írni 2014 júliusában nem gondoltam, hogy eddig fog tartani, pontosabban ennyire hosszan el fogom húzni. Mert kétségtelenül az én hibám volt, senki mást nem tudok és nem akarok okolni érte. Úgy gondoltam, hogy nagyon maximum egy évet fog felölelni és nem többet, ehelyett több, mint négy éve írtam Debi naplóját. 

Voltak nagyon könnyen megírható részek, amik pár óra alatt megvoltak, de akadtak olyanok is, amiket párszor újratervezésre ítéltem, és ezért kitöröltem. Nehézségek nemcsak a téma miatt adódtak, hanem az idő -energia - kedv hiány okán is. Tudom, hogy nagyon sokszor fejtegettem, hogy mennyire nincs időm semmire, ami higgyétek el, nem az én lustaságom miatt volt, hanem az iskola / egyetem miatt, hiszen akárhogy is nézem, ez a blog számomra egy kikapcsolódásnak indult, és igaz, hogy mára már többet jelent ennél, de még mindig az egyetem az első az életemben, és az is marad. Másfajta nehézség volt az is, hogy egyedi maradjon a történet és mindig fordulatos legyen, ne laposodjon el annak ellenére, hogy 80 részből áll. Elismerem, hogy nem az összes rész lett egyformán jó / humoros, de mindig megpróbáltam egyfajta színvonalat tartani, így az igen csak ritka bejegyzések ellenére megtartani az olvasóimat. 

Szerettem írni a Rubik gimit, mert velem együtt fejlődött és bontakozott ki, sőt velem együtt nőtt fel - ha szabad így fogalmazni - hiszen, 2014-ben a gimnázium 10. osztályát kezdtem, a befejezés pillanatában pedig másodéves egyetemista vagyok. Szerettem, mert mindig kellett hozzá kreativitás és új ötletek, főleg, hogy soha nem akartam a Szent Johanna Gimihez hasonlóvá tenni. Próbáltam inkább a saját osztályomból és iskolámból ötleteket csempészni a történetbe, és igyekeztem a mindennapokat megfűszerezni, hiszen unalmassá vált volna, ha csak a tanítás menetét írom le, semmi egyéb drámát és humort nem adok hozzá. Ennyi erővel az én órai jegyzeteimet is feltölthettem volna bejegyzés gyanánt.  

Összefoglalva az egész Rubik gimi című történetet, szerettem írni,  jól esett visszaolvasni és látni a fejlődést, de ha újrakezdhetném nem biztos, hogy eddig elhúznám, sőt biztos, hogy nem. Mindenesetre nagyon örülök, hogy ennyien elolvastátok és követtétek Debiék életét. Remélem a következő történet is legalább ilyen érdeklődés mellett fog elindulni, ugyanis semmiképpen nem zárom be a blogot, sőt új történettel jövök januárban. Boldog Újévet! :)  

Nektek mennyire tetszett a Rubik gimi? 

Rubik gimi

Sziasztok! A Rubik gimi utolsó részét hoztam, az újév előtti utolsó pár órában, így ez a történet befejezésre került, még az óévben, ahogy megígértem. Jó olvasást hozzá! :)

80.: Tovább

A bankett után tovább folyt az élet, igaz leginkább csak az osztálycsoportban, mert mindenki elment nyaralni, vagy csak egyszerűen otthon maradt a sötét szobában és gondolkodott. Ugyan elkezdődött a nyár és ezzel együtt a jó idő is beköszöntött, de nekünk július közepéig csak az idegeskedés jutott, mert izgulhattunk, hogy bejutunk-e a kiválasztott egyetemre és szakra. Persze nagyon jól tudtuk, hogy akkor sem dől össze a világ, ha nem sikerül elsőre, mert ez nem egy olyan dolog, amit feltétlen csak az érettségi után lehet megtenni, de azért bennünk volt a para. De természetesen mindegyikünknek megvolt a b) terve is arra az esetre, ha valami nem úgy jön össze, ahogy el lett tervezve.

-          Szerintetek mi lesz? – kérdezte Bella a ponthatár kihirdetés napján, a törzshelyünkön, merthogy mi nem a pontváró bulikra mentünk, hanem a régi osztálytársaink társaságában vártuk az ítéletet

-          Szerintem mindenki bekerül a kiválasztott szakra! – válaszolt Rami teljesen higgadtan

-          Én azért izgulok! – tette hozzá mellékesen Milán

A pincérek persze folyamatosan hozták a kólákat és a narancsleveket, de szerintem nem igazán tudták összerakni, hogy mit csinál 13 ember egy laptop körül órák óta.

-          Mire vártok? – kérdezte az egyikőjük kedvesen a nagyjából ötödik kör után

-          A ponthatárokra! – válaszolt Márk, mire csak egy furcsa grimaszt kapott

-          Milyen ponthatárokra?

-     Az egyetemi felvételire. Elvileg már csak pár perc és megtudjuk, hogy kit hova vettek fel! – mocorgott Zsófi a székében

-       Az ma van? – csapott a homlokára a pincér, majd leült közénk – Turisztika szakot jelöltem be idén is, de elfelejtettem a mai napot!

-    Hát akkor neked is hajrá! – mondta Dávid mosolyogva, de látszott rajta, hogy visszatartja a nevetést, de csakis a srác reakciója miatt

Percekig csak vártunk és vártunk, a változatosság kedvéért vártunk a pontokra, majd egyszerre kezdett el csipogni 14 darab telefon.

-          FELVETTEK! – kiabáltunk egyszerre, mire mindenki ránk nézett

-          Egy körre a vendégeim vagytok! – kiabált a másik pincér

Persze nekünk előbb más dolgunk volt. Körbe kellett ölelni az egész csapatot, hiszen ez egy nagy nap volt mindannyiunk számára. Felvettek mindenki az egyetemre, ráadásul a kijelölt szakokra, és nem lett senki számára rossz élmény a várakozás sem.

-    Szóval, lesz négy szociális munkásunk, két környezetvédelmi mérnökünk, két kommunikációs szakemberünk, két tesi tanárunk, egy személyi edzőnk és egy programtervező informatikusunk és Bálint személyében lesz egy turisztikai szakemberünk! – összegezte Rami a helyzetet

-      Úgy se tudom megjegyezni, de ez tök jó! – szállt be az ünneplésbe fogadott osztálytársunk, Bálint, aki egyébként a pincér

Miután kiörültük magunkat elkezdtünk ténylegesen megünnepelni ezt a csodás hírt, de természetesen jó gyerekek módjára azonnal felhívtuk a szüleinket a rendkívüli újdonsággal.

-          Debiiiiii, annyira örülök, hogy felvettek!- visította anyu a telefonba, aminek a következtében megsüketültem a bal fülemre

-          Mindenkinek sikerült? – kérdezte a bátyám, a hangjában nem kicsi örömmel és izgatottsággal

-       Igen, mindenkit oda vettek fel, ahova elsőre szeretett volna menni. De le kell tennem, mert a többiek már hívnak.

Anyuék még elbeszélgettek volna még velem egy darabig telefonon, de most elsősorban a többiekkel kell ünnepelnem, majd otthon a családdal is koccintunk rá egyet.

Az osztállyal előzetesen úgy volt megbeszélve, hogy nem csapunk nagy ramazurit és csak egy kis szolid iszogatás lesz, amiből a valóságban nem lett semmi, mert Dávidon és Milánon kívül matt részegre itták magukat a fiúk. Persze a két srácban is volt alkohol, de közel sem annyi, mint a többiekben. Hozzájuk a végén taxit kellett hívni, mert nem akartuk, hogy egyedül menjenek haza ilyen ittas állapotban, még akkor sem, ha egyikőjük sem jött kocsival. Mi, a lányokkal közel sem ittunk annyit, mint a srácok, ezért mi még viszonylag józanon hazajutottunk, bár nem egyedül mentünk, mert Dávid és Milán egyik lányt sem hagyta egyedül hazamenni, így mindenkit egyesével hazakísértünk.

Kicsit fáj, hogy lezárul ez a korszak, de hiszem, hogy jön valami új és szebb. Lehet, hogy soha nem ismerünk meg olyan embereket, mint amilyenek az osztálytársaink voltak, de nem is kell, mert belőlük csak egy van. Ez a négy év megismételhetetlen lesz, de ez így van jól. Semmiért nem cserélném el az elmúlt időszakot, hiszen megismertem olyan embereket, akikkel nagyon jó barátságot tudtam kötni és már az első hetekben megtaláltam az igaz szerelmet, azt a fiút, akiért mindent megtennék és abban is biztos vagyok, hogy az örökkévalóságig szeretni fogom, hiszen ő életem párja, a vőlegényem, aki hamarosan a férjem lesz. És ki tudja, az is lehet, hogy a mi lányunk vagy fiunk is a Rubik Ernő Gimnáziumot választja és megtalálja élete párját, ahogy a szülei tették.

-   Vége -

Rubik gimi

79.: Bankett

-          Anyu, mit vegyek fel? – kérdeztem már kora reggel, pedig a bankett csak délután lesz

-          Valami szexiset! – mondta Roland, mire csak egy furcsa pillantás volt a válaszom

-          Most mi van? Ilyenkor a csajoknak dögösnek kell lenniük még akkor is, ha vőlegényük van. Ez az utolsó hivatalos dolog a gimiben, meg kell adni a módját! – érvelt az előbb kijelentése mellett

-          Valami csinos koktélruhát javasolnék, hozzá egy szép magassarkút és halvány sminket. – mondta anyu, miközben odébb tolta Rolandot a szekrényem elől

Mivel sehogy sem tudtam dönteni, ezért elhívtam Detti, hogy vásároljunk, úgy is kelleni fog a gólyabálra valami új ruha, és ha már itt tartunk, akkor vegyünk valami szépet. Mivel Detti imád csajosan öltözködni, és vásárolni azonnal benne volt a pénzköltésben. Persze nem úgy kell ezt elképzelni, mint az amerikai filmekben, mert ott gyakorlatilag minden felesleges cuccot megvesznek, gyakorlatilag egy kisebb vagyont a boltokban hagyva. Hogy biztosan ne így legyen apu elküldte velünk Rolandot, akiről köztudott, hogy utál vásárolni. Róla azt kell tudni e téren, hogy bemegy az üzletbe, leakasztja az első keze ügyébe akadó cuccot, megpróbálja, ha jó, akkor kifizeti és hazajön. Legalább is ő ezt állítja, de mondjuk biztos csak a véletlen műve, hogy mindig stílusos és jól néz ki. Mármint ha együtt megyünk valahova a lányok állandóan utánanéznek és bámulnak rá, mintha valami világsztár lenne.

-          Lányok, mehetünk vagy még tollászkodtok? – kérdezte, miután kiállt az autóval a garázsból

-          Itt vagyunk!

Szegény, szerintem a barátnőjével nem mostanában fog vásárolni az biztos. Minden üzletbe berángattuk és felpróbáltunk rengeteg ruhát.

-    Szia. A barátnődet várod? – kérdezte egy női hang feltűnően kényeskedve, miközben mi a próbafülkében álltunk, de a lány nem kapott választ, csak egy morgást

-      Nem megyünk el egy kávéra? A barátnőd úgy is itt van és…. – nyávogott tovább a lány, mire Detti improvizálva kiment a fülkéből

-    Drágám, szerinted ez jó lesz? Nem akarok slamposan kinézni a nagy napon! – kellette magát Roland előtt, mire a lány kicsit hátrébb lépett, majd elment

-      Köszi. Nem nagyon értette, hogy hagyjon békén, és nem akartam bunkó lenni. – nevetett a bátyám, majd hozzátette – Szerintem megvan a tökéletes ruha, nem kell többet próbálni. De tényleg, nem viccből mondom. Ez szerintem illik a szemed színéhez és hozzád is.

-     Akkor leveszem és mehetünk is. Debinek is megvan a tökéletes ruha! – mosolygott boldogan Detti, miközben én már levettem a ruhát és visszavettem a sajátom

A vásárlás csupán pár órát vett igénybe, de amikor hazaértünk egyből elkezdtünk készülődni az eseményre, mert mire mindkettőnkre felkerül a smink, a hajunkat meg kell csinálni és még fel is kell öltözni. Ha nem igyekszünk el fogunk késni elég rendesen. Egyébként Dávidék ide jönnek majd, mert megbeszéltük a fiúkkal, hogy nálam készülődünk, és nem megy már haza Detti sem.

-          Lányok, itt vannak a srácok. – kopogott Roland az ajtómon fél ötkor

-          Megyünk!

Dávid és Milán enyhén megdöbbentek, amikor leértünk hozzájuk. Úgy volt megbeszélve, hogy mindenki elegánsan jön, ezért a srácoknak is kötelező az öltöny, a lányoknak pedig valami szép ruha. Dettin egy halványkék spagettipántos koktélruha volt, aminek a szoknya része enyhén tüllözött, a haját lágy hullámokban kibontva hagyta és egy nagyon természetes sminket viselt, kiegészítőként egy ezüstláncot tett fel a hozzá tartozó karkötővel és persze ott volt a lábán az elengedhetetlen magassarkú is. Rajtam egy púder színű, pánt nélküli tüll koktélruha volt, a mell részénél kevés kővel díszítve, a hajam nekem is hullámosan omlott a vállamra, kiegészítőként pedig egy kis ezüst nyaklánc dukált, amit még Milántól kaptam az első évfordulónkra, illetve nekem is magassarkú volt a lábamon.

-          Azta! – nyögte ki Dávid, mikor észhez tért

-          Vigyázzatok magatokra! – adott két puszit anyu, amikor leértünk az emeltről

Persze nem magassarkúban kellett legyalogolnunk a helyszínre, ami a törzshelyünk volt, hanem Roland vitt le minket autóval. A többiek közül néhányan már ott voltak, de még hiányzott Krissz és Ákos, de utánunk nem sokkal ők is megérkeztek. Persze az osztálytársaink is ámultak egy sort rajtunk, mert elmondásuk szerint így csak szalagavatón láttak minket.

A tanárok is nem sokkal később megérkeztek és elkezdődhetett az ünneplés, ami most nem csapott át féktelen alkoholizálásba, mert a srácok is szerették volna megőrizi ezt az emléket, nem csak részleteket akartak tudni. Így a koccintásokon kívül nem is nagyon volt ivás, inkább beszélgettünk egymással és a tanárainkkal. Szóba került a jövő és a nem is olyan régmúlt. A tanárok is nagyon lazák voltak, nem a megszokott szerepükben voltak, nem tekintettek ránk sem diákként, inkább partnerként kezeltek az egész este alatt. De természetesen eljött az idő, amikor ők elbúcsúztak tőlünk, ezzel lezárva az egész négy évet, most már véglegesen. Ugyan megígérték, hogy bármikor mehetünk hozzájuk segítségért, de legyünk őszinték; elválnak útjaink és ez már visszavonhatatlan.

-          Kedves 12/a! Szeretnék köszönetet mondani ezért a négy évért, amit veletek tölthettem. Néha úgy éreztem, hogy idegösszeroppanást kapok tőletek, de a legtöbb emlék, szép emlék. Lehetnék sablonos és mondhatnám, hogy ti voltatok a legjobb osztály, de szerintem azt ti is tudjátok, hogy nem így van. Őszintén szólva, ilyen rossz osztályom még nem volt, de legalább nem unatkoztam mellettetek és bár ti nem tudjátok, de nagyon sokszor kihúztatok a mélypontokról. Szerettelek titeket tanítani és a közösségeteket is szerettem nagyon, és ez nem fog elmúlni egyik napról a másikra, főleg, hogy még van egy kötelességetek! Azt mondtátok, hogy ha megszületik a lányom, arról ti akartok először értesülni, mert szeretnétek meglepni minket. Nem felejtettem el, és megígérem, hogy tényleg így lesz. Nem akarom tovább húzni az időt, csak még egyszer szeretném megköszönni nektek az elmúlt éveket!

Gergő bá ment el utoljára a tanárok közül, ezzel is jelezve, hogy ő mennyire szeretett minket. Mivel ez nem a sírás helye és ideje nem nagyon akartuk elengedni, mert tudtuk, hogy akkor ellaposodik a hangulat és ennyi volt a bulinak. De megint kellemeset csalódtunk saját magunkban. A tanár úr távozása után még sokáig ünnepeltünk és beszélgettünk egymással, a bulinak csak hajnali öt felé lett vége, méltóképpen megünnepelve egy korszak lezárását.