Rubik gimi

Sziasztok! Meghoztam a 36.részt, amihez jó olvasást kívánok! :)

Mivel sajnos újra itt a suli nem lesz időm minden héten két részre, mert akármennyire is szeretek írni, a tanulás rovására nem mehet, ráadásul itt lesznek az előkészítőim is. Sajnos ennyi minden nem fér bele az időmbe, de megpróbálok minden héten egy részt hozni. Tényleg, nekem is rossz így, de valamit, valamiért és hát a blogból nem lehet megélni itt, Magyarországon. :/  

36.: Békülés

Tegnap megbeszéltem Milánnal, hogy nem keres a suliban sem, így ennek megfelelően nem várt rám a kapuban reggel.

-          Debi, hogy-hogy egyedül mész? Nem beszéltétek meg a dolgokat az emo hercegeddel? – kérdezte reggeli közben Roland

-          De megbeszéltük, és abban maradtunk, hogy nekem időre van szükségem, ne keressen egy darabig. Tegnap egész nap ezen gondolkodtam, így elég volt ennyi idő. – komplett hülye nem vagyok

-          Na azért! A srácok nem várnak a lányokra egy életen át!

Miután kényelmesen megettem a reggelit, elindultam készülődni, ami nálam annyiból állt, hogy feltettem egy extra laza sminket, felkötöttem a hajam és felöltöztem. Persze még ez is egy csomó időbe telt, így késve indultam el. Mivel Milán nem várt a kapuban egyedül indultam útnak, ezen a 15 perces kis távon. Fura volt így menni, mert eddig mindig Milán kezét fogtam és közben beszélgettünk egymással, mindenféle, sokszor érdektelen témákról is. Viszont most, még jobban elgondolkodtam, hogy milyen lenne nélküle, de nem tudtam elképzelni.

-          Sziasztok! – léptem be a terembe, ahova, csak azért mentek be, mert nagyon hideg volt reggel

-          Szia! Miért egyedül jöttél? Millán konkrétan a mosdóban van már húsz perce Dáviddal! – közölte az infókat Zalán

-   Mert összevesztünk még szombaton és én így akartam! – mondtam, majd leültem a székemre, jelezve, hogy nincs kedvem beszélgetni

-    Nem békültetek ki? Azt hittem megbeszéltétek tegnap! – fordult hozzám Detti, de hál istennek becsöngettek, így abbahagytuk és a két emo is megjelent

 

Az órán nem igazán tudtam koncentrálni, csak azon kattogott az agyam, hogy Milán ne csináljon hülyeséget. Detti írt egy kis levelet, miközben Álmos tanárnő magyarázott, így jutott ez eszembe. De igaza van, hiszen emo és képes bármire. Persze ez nem azt jelenti, hogy ezért kibékülök vele, mert azt már eldöntöttem előtte, de azért jobb lesz minél előbb tudatni a helyzetet az emómmal.

-          Mil, gyere…. – hívtam félre nagyszünetben

-          Igen? – láttam a szemében a szomorúságot és a félelmet

-         Tegnap és ma reggel is sokat gondolkodtam kettőnkön. Úgy gondoltam, hogy nem húzom tovább, mert nincs értelme, úgy is erre a döntésre jutottam volna.

-          Debi, higgy nekem, nem volt köztünk semmi Diával….

-          Tudom. Ajjaj, asszem’ rosszul fejeztem ki magam, mert neked most tök más jött le. Milán, nem akarok szakítani veled, sőt én azt szeretném, ha még erősebb lenne a kapcsolatunk! Szeretlek, és nem érdekel, hogy mit csináltál korábban Diával. Viszont arra kérlek, hogy mindent mondj el, amit fontosnak tartasz, nem akarok még egyszer veszekedni veled.

Innentől kezdve az egész napom jól telt, még a matek és a kémia dolgozat sem tudott zavarni, bár nem nagyon tanultam rá.

Tesi volt az utolsó óránk, hol sokat nevettünk, mert Gergő bá fáradt volt, így mi azt csináltunk, amit akartunk. A fiuk pedig úgy döntöttek, hogy focizunk; mi lányok pedig nem épp jeleskedünk ebben a sportban. Miután vége volt az órának kézen fogva indultunk haza Milánnal, de két kilencedikes megállított minket.

-          Ezt nem hiszem el! Miért békültetek ki? – nyávogott az egyik

-          Mert a barátnőm és szeretem!

-          Inkább csak becsicskultál!

Hogy mi van? Miért mondják ezt a lányok és mit akarnak Milántól?