Rubik gimi

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, amihez jó olvasást kívánok! :)

44.: Happy end!

Persze reggel nem kellett korán kelnem, hiszen hétvége volt, de még sem tudtam aludni. Ma jönnek át Milánék és rettentően félek, hogy gond lesz megint. Eddig soha nem próbáltunk leülni egy asztalhoz, mert apu nem viselte el Milánt, viszont most elvileg megbékélt. Kíváncsi vagyok erre!

-      Pálinkás, napsütéses, könyvekben gazdag, boldogságos jó reggelt, húgi! – vajon mit szívott a bátyám korán reggel?

-          Neked is bátyus! – köszöntem vissza, furán nézve

-          Ugye szóltál Milánnak és a szüleinek? – nézett apu nagy szemekkel

-          Persze, viszont Mil még mindig tart tőled egy kicsit és attól is ,hogy jelentet fogsz rendezni. Őszintén én is tartok tőle egy kicsit. 

-        Nem fogok semmit csinálni, anyáddal elbeszélgettünk, rájöttem arra, hogy igazatok volt mindenben.  – láttam apun, hogy tényleg őszintén mondja ezeket

-          Akkor oké!

Persze azért bennem maradt egy kis félsz, de megnyugodtam, viszonylag.  Anyu mondta, hogy takarítsak ki egy kicsit a szobámban, és persze az egész házban legyen egy kis rend, szóval a fiuk is nekiálltak a pakolásnak. Roland a saját szobáját és az emeleti folyosót rakta rendbe, apu a szobájukat és a fürdőt én pedig a saját „palotámat” és a nappalit. Nem azt mondom, hogy olyan nagy kosz van nálunk, hogy már vágni lehetne a levegőben a port és a szeméthalom mászkálnák, csak hát most jobban odafigyeltünk. Mondjuk Roland szobájára, szerintem az előbbi mondat nem igaz, azt még anyu is harci övezetnek nyilvánította, ahova nem megy be. Amikor legutoljára ott járt, állítása szerint még a ruhák már maguktól mozogtak, vagy a régi kaják mozgatták azokat. Nem tudni. Persze, most azt lehetne gondolni, hogy egy trehány srácról van szó, pedig nem. Csak nem szeret pakolni a szobájában, a kocsiját viszont annál nagyobb becsben tartja. Ott egy kis porszem sincs, de véletlen be mer szállni akár egy is, akkor rögtön letakarítja. Na, jó ez így túlzás, de a kocsija mindig rendben van, mindig le van mosva és törölgetve, belül is tök szuper. Mondjuk a fizetését, legalább is is felét az autójára költi.

-          Húgi ezeket, hova kell? – jött be a szobámba Roland, ezzel megzavarva az elmélkedésben

-          Ez az ablakra, ez a felmosó vízbe ez pedig a bútorokra. – mutogattam sorba a vegyszereket

-          Miből mennyi kell? – atyaúristen, de tényleg

Persze megmutattam neki, de ahhoz be kellett mennem a szobájába, ahol igazából már elég nagy rend volt, az eredetihez képest. Mondjuk csak a ruhákat vitte ki a szennyesbe, pontosabban a mosógépbe, amit anyu elindított, csak miatta, a kajákat pedig a kukába helyezte, mármint ha annak nevezhető az a kupac valami.

Elmagyaráztam neki, hogy mit hova, mennyit és hogyan tegyen, aztán otthagytam, mert én is pakoltam. Nálam persze, csak pár darab ruha volt, amit elfelejtettem kivinni, az is csak tegnap került mellékvágányra és pár bent felejtett csokis papír hevert az íróasztalom rejtett zugában. Mondjuk a könyveket is újrarendeztem, hogy szépen álljanak, bár magamat ismerve, nekem, tuti, hogy majd a legbelső, vagy a legfelső fog megtetszeni.  

-          Kész vagy? – jött anyu a nappaliba, amikor már ott takarítottam

-      Már csak fel kell mosni és igen. Még van egy laza óra, mire jönnek, addig gyors megcsinálom, aztán elkezdek készülődni. Már ha apu befejezte a fürdőt. – mondtam anyunak, aztán elindultam a felmosóért

-   Menj csak, készülődni, úgy is csak desszert van vissza, amit akkor fogok megcsinálni, mert melegen jó.

-          Köszi! – adtam neki egy puszit

Ezután elkezdtem készülődni, ami annyit jelentett, hogy lezuhanyoztam, sminkelten és felvettem egy szolidabb ruhát. Na, nem mintha Milán mellé csak azt lehetne, csak hát nem akartam kitűnni.

-          Kicsim, megjöttek! – kiabált anyu

-          Oké, itt vagyok!

Először egy kicsit kellemetlen volt, hiszen apu csúnyán beszélt Milánnal, de aztán elkezdett oldódni a hangulat, főleg a desszert előtt. Amíg anyu készítette, apu felállt és beszélni kezdett:

-     Nézzétek, tudom, hogy csúnyán viselkedtem, főleg veled Milán, de gondolom, megértitek, hiszen ő a lányom. Féltettem, nehogy hülyeséget csináljon és attól is, hogy beleviszed valami rosszba. Most már viszont rájöttem arra, hogy ez nem történhet, meg, mert te egy nagyon normális fiú vagy, aki megérdemli a lányomat és persze fordítva is igaz. Kérlek fogadjátok el a bocsánatkérésemet, mert tényleg sajnálom!

Ezután már tényleg nagyon jól telt a kis „buli”. Olyannyira, hogy észre sem vettük, hogy elment az idő.

-    Nekünk mennünk kell, de köszönjük szépen a vendéglátást! – mondta Mil anyukája, majd felállt az asztaltól

-          Nagyon szívesen, máskor is. – köszönt el anyu is

Miután elmentek én, úgy, ahogy voltam felmentem a szobámba és elaludtam.